„Példával tanítás”
Görömbei András halálára
„Rang az ember, ezt példázza tekintet és tartás,/ angyal között, barom között szabad a választás” – írja Cs. Szabó László Firenze című szonettjében. Amikor Görömbei Andrást elsőéves egyetemi hallgatóként megpillantottam, leginkább a tartása és a tekintete fogott meg.
Ennek már harminchat éve, de a kép mindmáig elevenen él bennem.
Szelíden szigorú és szigorúan szelíd volt. Olyan keresetlen egyszerűséggel, megejtő természetességgel és igaz emberséggel közeledett hozzánk, hallgatókhoz, hogy nem csak tanárunknak, hanem a barátunknak is éreztük őt. És ami a legnagyobb tanáregyéniségek jellemzője: finom és elegáns gesztusokkal, szeretetteljes empátiával, konok következetesség-gel és személyes példamutatással terelgetett bennünket az épülésünket szolgáló, méltó és testhez álló feladatok elfogadása felé. Minden eszközzel a munka szeretetére, az erőfeszítés vállalására, az értéktudatos cselekvésre nevelt, jól tudván és velünk is elhitetvén azt, hogy amit érdemes csinálni, azt érdemes jól csinálni. Megannyi tanítványa tanulhatta tőle, hogy a siker legföljebb tíz százalékban függ a tehetségtől, kilencven százalékban viszont kőkemény munka. Szakdolgozói és doktorandusz hallgatói sokat mesélhetnének arról, hogy Görömbei professzor úr útmutatásai nyomán miként s hogyan tapasztalták meg a jól végzett munka oltalmazó derűjét.
Drága Tanár Úr! Döbbenetes halálodról értesülvén az általad testvérként szeretett Nagy Gáspár Litániás dicsérő ének című versének ide kívánkozó sorai jutottak eszembe: „Volt itt minden rontás/irigység gonoszság/köpönyegforgatás/kaméleon-ország/barátság felbomlás/harsány szórobajlás!//De kivételt is láss!/Elkerülte romlás/Ő volna az nem más/Görömbei András:/neve tiszta zengés/ hatvan év szelídség/szüntelen virrasztás/másokért lemondás/példával tanítás/megértő figyelem/sistergő türelem/ritka önfegyelem/közöttünk kegyelem.” Hatvanadik születésnapodon méltán köszöntöttek mások is a pályatársak, barátok, tisztelők és tanítványok közül. Akkor még nemigen sejthettük, hogy pályafutásod ilyen kurtára van szabva.
Most mindannyian ugyanazt a kifosztottságot érezzük és osztozunk a gyász fájdalmá-ban. Veszteségünkre talán a Szentírás szolgálhat némi vígasszal és reménységgel: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” Fényben és árnyékban megfutott éveid, példaszerűen teljes életed nyomán nagyon is helytálló a Pál apostoltól való üzenet, mert nem az a lényeg, hogy ki miben hisz, hanem az, hogy az Ő nevében mit cselekszik.
A Te életed folytonos szolgálatban, állandó készenlétben, intenzív jelenlétben (lélek-jelenlétben!) telt, annak legfőbb tartalmát valóban a „tiszta zengés”, a „szelídség”, a „virrasztás”, a „lemondás”, a „tanítás”, a „figyelem”, a „türelem” és az „önfegyelem” adta.
Ezért lehettél „közöttünk kegyelem”, ezért volt az életed áldott, ezért hagyott bennünk felfoghatatlan űrt a halálod.
Jómagam elmondhatatlanul sokat köszönhetek Neked. Szavakba aligha foglalható hálával és köszönettel tartozom mindazért a tapintatos figyelemért, féltő szeretetért, önzetlen segítőkészségért, jóságért és bizalomért, amivel a pályámat egyengetted. Apám helyett apám voltál évtizedeken át; mindent megtettél azért, hogy valódi képességeimmel azonos lehessek, s hogy végtére is emberebb ember legyek. Sosem tudok meghatottság nélkül emlékezni arra, hogy egyfolytában fogtad a kezem, és akkor is bíztál bennem, amikor teljességgel kilátástalannak tűnt minden.
Véghetetlen szomorúsággal, kibeszélhetetlen fájdalommal élem meg, hogy a Te tanár-emberi lényedet oly pontosan kifejező, sokaknak egyedülállóan kedves <<üvegharang>> nem szólal meg többé. S habár mostantól új időszámítás kezdődik, Hozzád és életpéldádhoz csak akkor lehetünk hűségesek, ha minden korábbinál jobban fel tudunk nőni a feladathoz. Hiszem és tudom, hogy odaföntről is segíteni fogsz.
Megjelent a Kurázsi folyóirat 2014 januári számában